Romhány község honlapja

Rákóczi ünnepség 002 FILEminimizerA megszokott renben, de egy nappal később a szokásosnál,  idén is megünnepelte Romhány közössége a romhányi csata évfordulóját. A 305. évvel ezelőtt lezajlott harcok emléknapján adták át a "Romhányért" díjat is, amelyet 2015-ben Kovács Istvánné Kiss Anna kapott. Az ünnepen Vezér Attila polgármester mondott beszédet.  

polgmester 1Tisztelt Képviselő-testület, Meghívott Vendégeink, kedves Ünneplő Közönség!

Mindenki ismeri a történetet a romhányi csatáról, ami bevitte a történelemkönyvekbe a Lókos-patak szögletében felépült kis falu nevét, és úgy maradt meg az utókornak, hogy ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős csatája. Mi, akik itt élünk azok között a dombok között, ahol 1710. január 22-ének véres napja is felvirradt, évről évre felidézzük a csata minden részletét, és tudjuk, hogy ki, honnan támadt, ki, mikor és hol állt, melyik csapattest, milyen hadmozdulatokat végzett. Tudjuk azt is, hogy lehetett volna ez egy győztes csata, mint ahogy kezdetben az is volt, de aztán a császári csapatok mégis eldöntetlenre fordították meg. Igen. Talán túlságosan is sokat beszélünk erről ilyenkor, az adott év január 22-éjén. De ezekből a megemlékezésekből rendre kihagyunk valamit. Mert igen, fontosak a katonák, fontos az ütközet mikéntje, és fontos az egész csata történelmi szerepe is, de van ennek a régi történetnek egy ezeknél is fontosabb üzenete, ami nem közvetlenül Rákóczihoz, vagy Sickingen generálishoz, de még csak nem is a szabadságharchoz tartozik. Ezt az üzenetet elődeink hagyták ránk. Mert ez az üzenet azokról a férfiakról, nőkről, gyermekekről, vagyis azokról a családokról szól, akik 1710. január 23-ának hajnalán talán fáklyákkal a kezükben siettek elő a környék erdeiből, hogy megnézzék, mennyi maradt falujukból. Az egy évvel későbbi összeírás tanúsága szerint bizonyosan ott voltak a Zagyvai, a Koczka, a Túri, a Balázs, vagy a Pipó család tagjai, és még számos más, ma is itt élő család felmenői.

kozonség 1Kedves Ünneplő Közönség, nekem ez a történelem. Mert bizony ezek a nevek ma is szerepelnek a falu lakosságának nyilvántartásában. Ezek a nevek a bizonyítékai annak, hogy mindig van újrakezdés. És tulajdonképpen ezek miatt a nevek miatt lehetünk ma itt, és ünnepelhetünk egy több mint háromszáz esztendős történelmi eseményt. 1710. január 22-e nekünk éppen ezért többet jelent egy nagy véráldozattal járó csatánál. Nekünk azokat a romhányiakat is jelenti, akik a csatamezőn másnap menteni igyekeztek a még élőket, eltemették a halottakat, és a Lókos mocsarában heteken át újra és újra megtették mindezt.

Éppen ezért külön örülök, hogy a sors úgy hozta, hogy idén nem január 22-én, hanem egy nappal később, 23-án üljük ezt a Romhány életében oly meghatározó ünnepet. Mert úgy hiszem, itt az ideje, hogy ez egyszer ne a 22-ét, hanem a 23-át ünnepeljük. Ne valaminek a végét, legyen az akár emberi életek ezreinek, vagy egy szabadságharc utolsó csatájának a vége, hanem valaminek a kezdetét ünnepeljük ma. Legyen a mai ünnepünk az újrakezdésé, a felvirradó új napé, a köszöneté, hogy ezt is megélhettük, a reményé, hogy az új nap új erőt ad, és lélekben egy kicsit legyünk együtt a 300 évvel ezelőtt élt romhányi elődeinkkel. Ők 1710. tavaszán is újra felszántották a földet, újra bevetették gabonával, és alig több mint fél évvel a harc után már az új kenyér sült a romhányi kemencékben. Azt hiszem, ez a legfontosabb üzenete ennek a mai összejövetelnek. Emlékezzünk hát 1710. január 23-ára, a napra, amely visszavitte otthonaikba a Koczkákat, a Túrikat, és mind, akiknek leszármazottai ma itt ülnek, és emlékezzünk mindenkire, akik az évszázadok során Romhányt választották otthonuknak, és hitükkel, erejükkel erősítették közösségünket.

És végezetül: legyen ez a nap a megmaradásban vetett hité is. Mert mi sem lehetünk kevesebbek elődeinknél. A mi feladatunk sem könnyebb: napról napra építeni és tovább építeni közösségünket. És, miközben ezer felől hallani, hogy ez milyen nehéz is, nekünk jól meg kell gondolni, miként cselekszünk. Miközben felszántjuk a földet, és újra bevetjük gabonával, végig tudnunk kell, hogy elfut a víz, és csak a kő marad,

de a kő marad.